Már a méretei is meghökkentők: a Kalahári-medence a Dél-afrikai Köztársaságot Namíbiától elválasztó Orange folyótól észak felé 2500 kilométer hosszan, egészen a zaire-i őserdőkig húzódik. Namíbia, Botswana és Dél-Afrika osztozik rajta. Százmillió éve, amióta az afrikai tábla levált és eltávolodott Gondwánától, a Kalahári-medencében és más mélyebb területeken gyűlik a magasabb területek erózió koptatta hordaléka. Ez a terület a világ legnagyobb kiterjedésű homoktengere, a homok mélysége 5 és 200 méter között változik.

A vidék több lépcsőben száradt ki, legutóbb 5 millió éve az Antarktisz eljegesedése vont el a déli félteke légköréből nagy mennyiségű vízgőzt. Ennek ellenére 2 millió éve még egy óriási tó, alakult ki a Kalahári-medence közepén, a Makgadikgadi, amelynek egykori partvonala az űrfelvételeken a mai napig kirajzolódik, és néhány kivételes helyen szabad szemmel is látható. A tó aztán lefolyást talált a Zambézi felé annak a hatalmas földmozgásnak köszönhetően, amely a Viktória-zuhatagot is kialakította. Ez az esemény, valamint az ezt követő újabb száraz időszakok teljesen kiszárították a vidéket. A Makgadikgadi ma a száraz évszakban kemény kérgű, poros teknő, esős évszakban járhatatlan sártenger. Kisebb méretű, hasonló teknők százával vannak a Kalahári területén.
A Kalaháriban minden az éltető víztől függ. Attól az évi átlagban 450 milliméternyi csapadéktól, amelyből az északibb területekre több, a délibbekre kevesebb jut. Az esők java része december és február között hullik hirtelen kerekedő, nagy viharok kíséretében. Ez a kevéske víz arra elegendő, hogy a jobbára vörös színű homoktenger kiviruljon, és zöldellő szavannának adja át a helyét. Különböző fűfélék és akáciák sok faja alkotja a jellemző növényvilágot, de néhol baobabfák, másutt pálmák, megint másutt vad szezámbokrok nőnek egy-egy csoportban. Van egy fa, a mesquite, amely mostanában sok fejtörést okoz a természetvédőknek. Még a múlt században hozták be Ausztráliából, mert gyorsabban nő, mint a helybéli fák, és hamarabb ad árnyékot meg tűzifát. Ahogy az lenni szokott, lassan kiszorítja a helybéli fajokat, több vizet von el a környezetéből, mint az akáciák, és nem alkalmas az állatok etetésére. A Kalahári Orix Nemzeti Parkban már kivágták őket, hogy az ott honos fajokkal pótolják, de a parkon kívül Dél-Afrikában óriási területeket teljesen elborított.

Az állatok közül is csak azok élnek errefelé, amelyek jól tűrik az év nagyobbik felében tomboló szárazságot és hőséget. Leggyakrabban a nemzeti parknak is nevet adó Orixkal, azaz nyársas szarvú antiloppal, vándorantiloppal, gnúval, zsiráffal és struccal találkozhatunk, de a szerencsések láthatnak kisebb-nagyobb ragadozókat vagy néhány ritkább antilopot is.

Szinte mindegyiknek van valamilyen specialitása, amellyel a nehéz körülményekhez alkalmazkodott. A nyársas szarvú antilop például sokáig kibírja víz nélkül, beéri a táplálékából felvett nedvességgel. A vízből inkább az oldott ásványokra van szüksége. Amikor a nemzeti parkban lezártak néhány mesterséges vízlelőhelyet, a nyársas szarvú antilopok ezek kiszáradó mélyedéseibe jártak inni, mert ott feldúsultak az ásványi sók. Veséjük olyan jól szűri a testnedveiket, hogy jóval kevesebb a vizeletük, mint más emlősöké. Agyuk hűtését orruk sajátos érhálózata, a csodarece segíti. Ennek jóvoltából a melegre érzékeny agyba néhány Celsius-fokkal hidegebb vér jut, mint testük más részeire.


A fentebb leírtak, persze, csak a Kalahári eredeti állapotban megmaradt területeire igazak. A Kalahári éli a maga évmilliók óta megszokott, lassú, küzdelmes, de ámulatba ejtően szép életét, ahogy a benne élő busmanok is.